2015. augusztus 2., vasárnap

1. fejezet: A postásfiú

Meg is hoztam az első fejezetet, ahogy ígértem. Remélem, tetszeni fog nektek, bár egyelőre nem a versenyen van a hangsúly, inkább azt próbáltam elérni, hogy jobban megismerjétek Haleyt. Jó olvasást :) 


Nagyképűség lenne azt mondani, azért jelentkeztem a versenyre, mert elég jónak találtam magam a győzelemre. Nem, eleinte még csak meg sem fordult a fejemben akkora őrültség, hogy benevezzek a Summerlandre, hiszen egyáltalán nem hasonlítottam a korábbi műsorok sztárjaira: nem voltam se bátor, se erős, se talpraesett. Csak egy frissen érettségizett, tizennyolc éves lány voltam tele megvalósíthatatlan, gyerekes álmokkal, melyeken a felnőttek csak kedvesen szoktak mosolyogni, mondván, egyszer majd eltűnik a rózsaszín köd a szeme elől, és meglátja, milyen is a való világ.
Imádtam álmodozni. Volt, hogy csak úgy lefeküdtem a frissen nyírt, zöld pázsitra a házunk mögött, és naphosszat bámultam a felettem elhaladó felhőket a fullasztó nyári melegben. A szikrázó nap fénye feltöltött energiával, a habkönnyű, játékos mintázatú bárányfelhők lassú vonulása pedig nyugalommal töltött el. Ilyenkor születtek a legjobb gondolataim.
A nagymamám szerint írónak kellett volna mennem, nem pedig jogásznak, akkor kiteljesíthetném állandóan feltörő, de teljesen soha meg nem mutatkozó művészi vénámat. Talán ha egyszer úgy döntenék, papírra vetem minden ötletemet, eltűnne a fejemből az állandó zaj, az egymáshoz bonyolultan kapcsolódó gondolataim furcsa, megmagyarázhatatlan láncolata. Akkor talán értelmet nyerne minden, ami korábban megfejthetetlen volt – és én pont ettől féltem. Szerettem ezt a művészi káoszt a fejemben, amihez csak nekem volt kulcsom, én érthettem meg teljes valójában – vagy talán én sem –, más nem férhetett hozzá. Irigy voltam, nem akartam, hogy bárki meglássa az igazi énemet, a világot talán meg nem váltó, de számomra mégis hatalmas jelentőségű elméleteimet. Vagy inkább csak féltem, hisz oly’ sok éven át a gondolataimban éltem, kívülről csak egy csendes, álmodozó lány voltam, senki sem tudta, milyen vagyok valójában. Elfogadtak ilyennek, de soha senkinek nem jutott eszébe, hogy talán több is van bennem, hogy legbelül egy igazi harcos vagyok, aki képes szenvedélyesen szeretni és gyűlölni, erőt megfeszítve küzdeni, és ha arra van szükség, kegyetlennek lenni, mindenkit eltaposni és győzedelmeskedni.
Senki nem gondolta volna, hogy mindez bennem szunnyadt, még én magam se. Azt a mai napig sem tudom, hogy vajon Nick mikor fedezte fel bennem az erőt. Talán már az első találkozásunkkor, mikor gyűlölettől izzó, fekete szemeivel rám nézett, és én azt hittem, ott helyben elsírom magam? Vagy csak később, mikor kifakadtam neki, elhordtam mindennek, és a szemére vetettem, hogy ő a legborzalmasabb ember a Földön? Esetleg, mikor megmentettem? Vagy amikor ő engem? Oly’ sok a lehetőség, hiszen annyi mindent éltünk át együtt: egy élet kevés lenne rá, hogy mind kielemezzem, magyarázatot találjak rájuk, miért azt tettük, amit. Mert sokszor nem voltunk racionálisak. Ő minduntalan arra bíztatott, lépjek ki a komfortzónámból, és merjem kimondani, amit gondolok, én pedig, hogy bízzon az emberekben, ne forduljon magába, ahogy azt addig tette.
Sok mindent köszönhetek neki, olyannyira, hogy tudom, soha nem leszek képes visszafizetni. Megtanította, hogy nem elég csak létezni, hanem élni kell, hogy élvezzem a nap minden percét, mindig azt tegyem, amit a szívem diktál, mert csak így lehetek boldog. Elképzelni se tudom, milyen lenne most az életem, ha nem találkoztam volna vele. Valószínűleg még mindig a felhőket bámulnám, és várnám a csodát, ami valahogy sosem jön el.
Ő volt az oka, amiért mégis úgy döntöttem, leírok mindent: nem csak a versenyt, nem csak a gondolataimat, hanem talán annál többet is. Az átalakulásomat. Bár tudom, hogy soha nem fogom tudni elfelejteni azt, amit értem tett, minden percét lejegyzem annak, ami történt, hátha egyszer valaki olyan kezébe jut a történetem, aki szintén gyáva, és egy elképzelt fellegvárban él. Ennek a lánynak (vagy fiúnak, hiszen ki tudja?) talán nincs egy Nickje, egy őrangyala, aki a helyes út felé terelje, ezért magamra veszem ezt a feladatot, kézen fogom, és kivezetem saját építésű Rapunzel-tornyából.

Az én történetem nem egy átlagos napon kezdődött, nem is változott meg minden egy szempillantás alatt. Az első szín indulását sem követte mennydörgés, heves tapsok és lábdobogások – csupán egy hirtelen felcsendülő éles hang. Csengettek.

Elégedetlen nyögést hallattam, amiért felébresztett, majd átfordultam a másik oldalamra, remélve, hogy valaki más kinyitja az ajtót. A vállamról lecsúszott, vékony, rózsaszínű takarót visszaigazítottam a helyére, és lehunytam a szememet. Még biztos nincs olyan késő, igazán alhatok pár órát.
Újra csengettek. Hol van már mindenki? Hiszen vasárnap van! Ilyenkor a szüleim sem dolgoznak, és a húgom is tegnap előtt volt utoljára iskolában. Ó, igen, az iskola. A fenébe. Mindenki Tiffany évzárójára ment, egyedül vagyok itthon.
Kedvetlenül dobtam le magamról a puha takarót, majd elindultam a bejárati ajtó felé. Ásítozva, a szememet törölgetve nyitottam ajtót, a legkisebb érdeklődést se mutatva a vendégem felé.
– Szép pizsi – mondta, a hangjában bujkáló nevetéssel. Az álom egy pillanat alatt kiment a szememből, rémülten kaptam fel a fejemet a túlzottan jól ismert fiúra, aki lazán az ajtófélfának dőlve méregette fehér alapon rózsaszín nyuszis pizsamámat. A tekintete ezután a lábfejemre szegeződött, pontosabban az azt takaró, fehér nyuszis papucsomra. Amolyan igazi gyerekes papucs volt, elég nagydarab ahhoz, hogy képtelenség legyen nem észrevenni, de olyan kényelmes, hogy titokban minden második lány ilyet hord. (Én legalábbis szeretem ezzel álltatni magamat.)
– Derek – nyögtem ki nagy nehezen, mikor már kezdett kínossá válni a csend. Az ujjammal gyorsan átfésültem kócos, szalmaszőke tincseimet, majd mikor eszembe jutott, hogy melltartó sincs rajtam, összefontam a két karomat magam előtt. – Mit keresel itt?

Mielőtt még azt hinnétek, én mindig ilyen esetlen vagyok a fiúkkal, engedjétek meg, hogy megmagyarázzam. Derek Lane-nel négy évig voltunk osztálytársak a gimnáziumban, ez az idő azonban nem volt elég hosszú ahhoz, hogy összeszedjem a bátorságomat, és bevalljam neki, hogy szerelmes vagyok belé. Hiszen ő minden volt, ami én nem: jóképű, népszerű és sokoldalúan tehetséges. Minden meg van benne, amire egy tizennyolc éves lány vágyik, aki még sosem járt senkivel, de már ezerszer elképzelte a tökéletes pasit. Biztos voltam benne, hogy őt nekem teremtették, vagy engem őneki, vagy kettőnket egymásnak, igazából lényegtelen…
Azt mondják, a jó szerelmespár kiegészíti egymást. Az ő része nyilvánvaló volt, az enyém már kevésbé. Hiszen miben voltam jó? Rekordidő alatt tudtam verset tanulni, én futottam a leggyorsabban az osztályban, és egyszer, még általánosban megnyertem egy sakkversenyt. Sajnos a való életben egyiknek sem tudtam hasznát venni, hiszen csak akkor ment a memorizálás, ha az a valami rímbe volt szedve, általában nem kergetett senki (bár a buszt mindig elértem hazafelé), és a sakkot a környezetemben mindenki gáznak tartja.

– Nyári munka – felelte Derek, majd néhány borítékot vett elő a táskájából, és felém nyújtotta. – Ha jól látom, az egyetemi értesítőd is köztük van. Jogász, mi? – Bőszen bólogattam, azon töprengve, vajon mit kellene mondanom neki. Valami rövid, frappáns szöveg kellene, amitől egyből azt gondolja, hogy „jé, milyen menő ez a lány! Hogy nem vettem észre eddig?”. Csakhogy hiába törtem a fejem, egyre csak az idióta postásviccek jutottak eszembe, hogy ha egy gyerek nem hasonlít az apjára, akkor biztos a postástól van, és akkor elképzeltem, hogy én meg Derek… Amitől aztán az arcom rögtön élénkebb színt vett fel, és hirtelen elborzadtam magamtól, hogy mégis mik jutnak eszembe. Egyáltalán miért kell állandóan gondolkodnom? Ez valószínűleg nem normális, egy ember nem elemez ennyire minden helyzetet. Talán azért van, mert túl keveset beszélek. Ha többet járna a szám, akkor az agyam kevesebbet dolgozna, és akkor jobban hasonlítanék egy normális, hétköznapi lányhoz, amitől aztán Derek is felfigyelne rám, és bevallaná, hogy már régóta szerelmes belém.
– Már alig várom – mondtam végül feszengve, beletörődve, hogy ez megint nem AZ a pillanat. Tudjátok, mint a filmekben, mikor a két szereplő egymásra néz, és a világ hirtelen megszűnik létezni körülöttük, a város zajai elhalkulnak (teljesen mindegy, hogy egy kis faluban lakunk, ahol csak Mr. Philips traktorja, és Mrs. Copper csirkéi adják az aláfestő zenét), a világ lelassul körülöttük, és aztán egyszerre mozdulnak a másik felé, míg nem egy szenvedélyes csókban egyesülnek, aztán…
– Sok sikert, remélem, felvettek – mosolygott rám. – Itt írd alá! – Gyorsan odafirkantottam a nevemet, ahova mutatott.
– Én is. Neked is hajrá. – Esetlenül integettem neki, ahogy lelépett a verandánkról, felpattant a biciklijére, és elhajtott. Még egy darabig figyeltem a távolodó alakját, ahogy egyre kisebb ponttá zsugorodik, míg végül eltűnik a kukoricatáblák rengetegében.
– Hogy én mekkora idióta vagyok! – morogtam, majd visszamentem a házba. Egy pillanatra el is feledkeztem az értesítőről, csak ledobtam a leveleket a konyhaasztalra, felkaptam egy almát a gyümölcsöstálból, és egykedvűen rágcsálni kezdtem. Mikor meguntam a csendet, a nappaliba sétáltam, leültem a tévé elé a régi, szakadt drapériájú fotelbe, és elkezdtem a csatornákat váltogatni. Mivel (szokás szerint) semmi értelmes filmet nem találtam, abbahagytam a keresést, és a reklámot kezdtem el nézni.

Furcsa, de manapság a tévéműsoroknál sokkal jobban lekötnek a reklámok. Azokban megvan még az a szívből jövő kreativitás, ami a showműskorokból mind kiveszett: rövidek, frappánsak, és néhány perc alatt képesek egy egészen apró, de annál jelentőségteljesebb történetet előadni. Az egyikben egy kisfiú mászik a fára, de az egyik ág leszakad, és ő megsérül. Ebben a tökéletes világban azonban nincs sírás, se tragédia, rögtön ott terem mellette a mindenre felkészült édesanya, aki pont a zsebébe tette a csodakrémet, ami egy pillanat alatt meggyógyítja élete értelmének sérülését. A kisfiú ezután bűnbánóan a fához battyog, bocsánatot kér tőle, és bekeni a krémmel a letört ágat.
Bárcsak a való világban is ilyen egyszerű lenne minden, bár jó szándékkal meg lehetne javítani mindent. Akkor a jó emberek mind boldogok lehetnének, és csak a gonoszak bűnhődnének. Teljes lenne az egyensúly, senkinek se kellene szenvednie, választhatná a helyes irányt. Idővel mindenki jó útra térne, nem lenne többé a földnek árnyoldala, csak egy örökké napos vidék lenne boldogsággal és kacagással.
– Idén újra megrendezik, immáron hatodszor a Summerland versenyét – rántott ki merengésemből egy újabb reklám, ezúttal egy showműsoré. – Várjuk minden tizennyolc és huszonöt év közötti fiú és lány jelentkezését, aki úgy gondolja, elég bátor ahhoz, hogy megküzdjön nem csak a társaival, de az időjárással, a környezet viszontagságaival, és ki tudja, még talán vadállatokkal is. Sosem tudhatjátok, mit hoz az idei verseny, hogy milyen helyszínre kalauzol el titeket ez a vérfagyasztóan izgalmas műsor. Ne feledjétek, már csak három napotok van jelentkezni, és megnyerni a fődíjat, ami a magas pénzjutalom mellett idén a fiatalok továbbtanulását célozza meg: a nyertes teljes egyetemi taníttatását a Summerland finanszírozza.

Ennél azért egyszerűbb módja is van annak, hogy valaki egyetemre járhasson. Például én is megpályáztam az összes lehetséges ösztöndíjat, remélve, hogy ebből ki tudom majd fizetni a tandíjat. Ó, tényleg, hogy is felejthettem el, az egyetemi értesítő!
Gyorsan felpattantam, és visszarohantam a konyhába. Sietősen téptem fel a borítékot, majd végig sem olvasva a levelet, már a „gratulálunk, ön felvételt nyert…” mondat után felsikoltottam, és örömömben táncra perdültem.
– Felvettek, felvettek! – kiáltottam önkívületben, nem törődve azzal, hogy mit szólnak a szomszédok.
Mikor megnyugodtam, újra a kezembe vettem a levelet, figyelmesen végigolvastam, és a mosoly, ami azt hittem, örökre az arcomra égett, most egy pillanat alatt lefagyott.

Sajnálattal közöljük, hogy az ösztöndíj kérelme az adatok hibás volta miatt elutasításra került. Hiánypótlási lehetőség nincs.

Valószínűleg ilyen lehet az, mikor valaki már majdnem elérte az álmát, már érezte a kezei között azt a mérhetetlen örömmel telt elégedettséget, hogy mégiscsak ér valamit, képes volt véghezvinni a célját, aztán hirtelen kiszakítják a kezei közül, és csak annyit tehet, hogy keseregve figyeli, ahogy egyre inkább eltávolodik tőle.

Hát ennyi volt, mégsem megyek egyetemre.

Talán nem is olyan fontos. Talán a sors akarta így, mert nekem nem ott a helyem, hiába az a fene nagy igazságérzetem, és jó memóriám, mégsem vagyok ügyvédnek való. Ki tudja, mit szánt nekem az Isten? Lehet, hogy ha kimaradok az egyetemről, és elkezdek dolgozni, annyira megszeretem a munkahelyemet, hogy még meg is köszönöm, amiért valami ostoba elírás miatt elutasították az ösztöndíj kérelmemet.
De hiszen kit akarok én becsapni? Engem nem érdekel más, nem akarok egy cukrászdában nyafogó ötéveseknek és fellengzős anyukáiknak fagylaltot osztogatni, akiknek még hétköznap délelőtt is az a legjobb elfoglaltságuk, hogy esznek és szórakoznak. Nekem az az álmom, hogy egyszer ügyvéd leszek, hogy megakadályozhassam a világ igazságtalanságának legalább egy kis hányadát, és olyan embereknek segíthessek, akikre soha senki nem gondol. A nélkülözött, semmibe vett szegényeknek, a veszett ügynek nyilvánított ártatlanoknak.
Akkor mégis mit tegyek? Hiszen a szüleimet mégsem kérhetem arra, hogy fizessék ki az egyetemet. Anya a falu könyvtárában dolgozott, apa pedig egy autószerelő műhelyt üzemeltetett (főleg traktorokra specializálódva, hiszen errefelé mindenki inkább biciklivel járt, csak ha az egész család elment valahova, akkor használtunk autót), ami bár jól ment, koránt sem annyira, hogy egy drága iskolát finanszírozni tudjanak.

Ne feledjétek, már csak három napotok van jelentkezni, és megnyerni a fődíjat, ami a magas pénzjutalom mellett idén a fiatalok továbbtanulását célozza meg: a nyertes teljes egyetemi taníttatását a Summerland finanszírozza.

Már megint ez az idegesítő reklám. Kit érdekel egy műsor, amiben vérszomjas fiatalok küzdenek egymás ellen, felesleges veszélynek téve ki magukat? Hiszen ennek nincs semmi értelme. Rendben, sok pénzt kapnak érte, de amit cserébe elvárnak, az mégiscsak túl sok. Egy lakatlan sziget, ami teljesen be van kamerázva, nem találsz olyan helyet, ahol egyedül lehetsz, biztos lehetsz benne, hogy valaki mindig követi a mozdulataidat. Ráadásul, ha a pénzéhes lányok nem lennének elegek, még tovább bonyolítják a műsort egy sor teljesíthetetlen feladattal: mássz falat, menekülj vadállatok elől, bírd ki a hőséget, vagy a dermesztő hideget… Nem is értem, hogy nem tiltották be, hiszen ez már az emberkínzás határmezsgyéjén táncol.

A nyertes teljes egyetemi taníttatását a Summerland finanszírozza.

Micsoda? Várjunk csak… Nem, nem, nem! És még egyszer nem! Úgysem nyerhetnék, teljesen alkalmatlan vagyok egy ilyen versenyre.
De akkor is, a fődíj…
Nem, nem ér meg ennyit.
Az álmod bármit megér. Tenned kell érte, hogy megvalósuljon.
Azért ennek is van határa. Meg aztán tényleg semmi esélyem nincs.
Biztosan? Okos vagy, jól taktikázol, és mindenkinél gyorsabban futsz.
Persze, és emellett gyáva is vagyok, gyenge, és bizonytalan is.
Lenne társad.
Aki vagy segít, vagy nem.
Segítene, hiszen ez a feladata. Érdeke fűzi hozzá, hogy nyerj, hiszen akkor ő is részesül a nyereményből.
Ez… igaz.


Na, nem! Elég volt! Az már tényleg valami rossznak a jele, ha magammal vitatkozok.

Na, mit gondoltok az első fejezetről? Olyan, amilyet vártatok, jobb/rosszabb? És mi a véleményetek Haley-ről? Idegesítő, hogy ilyen sokat agyal mindenen, vagy szívesen olvastátok ezeket a részeket? Mi a véleményetek a Derekkel való kapcsolatáról? Szerintetek lesz még valami köztük, esetleg a verseny közben, vagy után, vagy teljesen képtelenségnek tartjátok? Kíváncsian várom a véleményeteket :)

2015. július 30., csütörtök

Prológus

Mivel volt néhány érdeklődő a történetre, úgy döntöttem, a tervezettnél hamarabb megnyitom a blogot - meg is érkeztem a prológussal. Remélem, elnyeri majd a tetszéseteket, és megtiszteltek azzal, hogy végigolvassátok. A véleményeteket kíváncsian várom, kicsit izgulok is, mert ez az első, hogy ilyen jellegű történetet írok. De nem is húzom tovább a szót, inkább jöjjön az előszó!


Lélekszakadva rohantam, nem törődve a kínzó fájdalommal a bokámban. Időnként megbotlottam, de az adrenalintól fűtve ezt szinte nem is érzékeltem, rögtön felpattantam, és szaladtam tovább. Az időm vészesen fogyott, a nap már majdnem elérte a horizontot. Ha egyszer eljön a sötétség, nekem végem: hiába szorongatom a markomban az apró, aranyozott kulcsot, nem fognak beengedni. Néhány percen múlik az életem: ha elérek a kastélyig, megmenekülök, ha nem, haza kell mennem. Akkor az egész idáig megtett út, a sok elejtett könnycsepp és sérülés, amit eltűrtem, hiábavaló volt.
Szédelegve, alig látva, merre megyek kerülgettem az öreg fákat, zöldellő levelekkel teli ágaikat durván löktem félre. A bokrok szúrós tüskéi több helyen felszakították a ruhámat, belemélyedtek a bőrömbe, vérző sebeket hagyva maguk után. Fájdalmas nyögés hagyta el a számat, ami sokáig visszhangzott az sűrű rengetegben. Vidám madárdal csendült felettem, mintha csak engem akarna gúnyolni ebben a kínkeserves pillanatban.

Gyerünk, Haley, meg tudod csinálni!

Félájult állapotomban mintha Nick hangját hallottam volna. Lassan már az alakja is kirajzolódott előttem, bizonytalan, homályos vonalakkal, melyek a legkisebb szellő rezdülésére is megremegtek. Arcán ismeretlen mosoly ült, kezét kitárta felém, jelezvén, hogy menjek közelebb. Eddig észre sem vettem, hogy megálltam. Reszkető lábakkal indultam meg felé, de amint elértem, az illúzió semmivé vált, mintha csak egy sérülékeny szappanbuborék lett volna.
Csalódottan mentem tovább, már nem hajtott az adrenalin, már nem érdekelt, hogy időben beérek-e. Nem számított semmi. Feladtam.

Bárcsak itt lenne most Nick – tolakodott be a gondolataim közé a fiú, akit igazi valójában ez idáig próbáltam elfelejteni. Ahogy felderengett bennem bíztató félmosolya, amit utoljára láttam, mielőtt elváltunk volna, könnyek szöktek a szemembe. Sötét szemei fájdalommal teltek meg, aranyszőke haján megcsillant a lemenő nap fénye: Ő, akit korábban gyakran az ördöggel azonosítottam, most inkább tűnt angyalinak, a legtökéletesebb teremtésnek a Földön.
– Menj! – suttogta úgy, hogy alig hallottam a hangját. Már ez is megerőltető volt számára.
– Nem, nem hagylak itt! – ellenkeztem, miközben sűrűn pislogva próbáltam megakadályozni, hogy elsírjam magam. Nick mindig is utálta, ha gyenge vagyok.
– Haley, ne legyél idióta! – Hangja kemény volt és parancsoló, pont, mint régen. Nosztalgikus mosoly jelent meg az arcomon, amit ő is viszonzott. Tudta, hogy mint mindig, most is sikerült meggyőznie. Egyszerre volt a védelmezőm, a józan eszem, és… a szerelmem.

Igen. Szeretem őt.

Sosem gondoltam volna, hogy ez egyszer megtörténhet. A személy, akit egykor a legjobban gyűlöltem, aki miatt minden kezdeti magabiztosságomat elvesztettem, éjszakákon keresztül álmatlanul forgolódtam, vagy épp álomba sírtam magam… ő vált a világon a legfontosabbá számomra. Kapcsolatunk, mely oly’ hevesen kezdődött, idővel épp olyan bizonytalanná vált, mint a verseny nyereményének távoli álomképe. Ő volt az utolsó ember, akire rá mertem volna bízni a szívemet, valahogy mégis sikerült anélkül ellopnia tőlem, hogy bármit észrevettem volna – kivéve, amikor már késő volt. Addigra tudat alatt megkedveltem, a bőröm alá férkőzött, minden gondolatom ő volt, vele keltem, és vele feküdtem – nem csak szó szerint. Eljutottam arra a szinte, hogy többé nem hogy nem tudtam gyűlölni őt, el sem mertem képzelni az életemet nélküle.
Most mégis azt kérte tőlem, hogy hagyjam ott, miközben törött lábbal, számtalan sebtől vérezve fekszik a karjaimban.

– Fuss! – Döntenem kellett, hogy kettőnk kapcsolata a fontosabb, vagy a saját életem, de valójában soha nem volt választási lehetőségem: Nick sosem engedte volna, hogy őt válasszam. A maga módján mindig engem támogatott, durva szavaival és hirtelen cselekedeteivel arra bíztatott, hogy minél jobb, magabiztosabb legyek, olyasvalaki, aki megnyerheti a versenyt. Olyannyira átformált, hogy néha már megijedtem magamtól, ha tükörbe néztem, nem láttam többé azt a bátortalan lányt, aki néhány hete nagy reményekkel telve nekiindult egy lehetetlen küldetésnek.


De nem bántam. A régi énem bizonytalan volt, bátortalan és szánalmas; az és akkor gázolt át rajtam, akinek épp olyan kedve volt, én pedig semmit sem tudtam ellene tenni. Nicknek hála többé nem voltam egy senki. Nem hagyta, hogy a háta mögé bújjak, jelentéktelenné váljak, és mindenki megfeledkezzen rólam: addig sértegetett (és igen, néha azt is), bíztatott, míg nem felfigyeltek rám, és végre elismertek. Hála neki megtaláltam önmagamat.


Ahogy a többi blogomon, itt is felteszek néhány kérdést a fejezetek végén, amikre kíváncsian várom a válaszotokat, amennyiben van kedvetek leírni.
1. Mit gondoltok az alaptörténetről?
2. Tetszik a verseny ötlete, vagy nem találjátok elég izgalmasnak?
3. Mi a véleményetek Haleyről és Nickről?  4. Szerintetek Haley fogja megnyerni a versenyt?
5. Szerintetek mi fog történni Nickkel?
Kezdésnek csak ennyit írok, hiszen egy rövid prológus alapján nem is tudnék többet. 

Rendszeres olvasók